118.

A legrosszabb a szingliségben, hogy nincs kinek vinnyogni, hogy pók van a szobában.. Én dolgozok, főzök, mosok, vasalok, lakbért utalok, számlákat fizetek be, bevásárolok, de hogy még a pókokat is nekem kell kiírtanom, az már sok. Nagyon kreatív voltam, mert összeállítottam egy pók-írtó készletet. Ez egy nagy műanyag pohárból (ami rózsazsín és Mickey Minnie van rajta egyébként) és egy kiszuperált púderecsetből áll. A stratégia az, hogyha a pók nagyobb mint 2 cm, akkor sajnos meg kell halnia, és agyonnyomódik egy óriási törölközővel, ám ha kisebb, akkor a kis ecsettel belesöpröm a pohárba, és kiszórom az ablakon. Na most ez azért nem mindig működik így, mert van, hogy a kis rohadt túl fürge és kiszalad a pohárból, én meg az ágyon állva a törölközővel a kezemben figyelem, hogy hol van, hogy lecsapjak. Ezt most azért osztottam meg, mert ma már ami sok az sok volt. Ma egy csigát, ismétlem CSIGÁT kellett ezzel a módszerrel kiírtanom a szobámból. Ott mászott a falamon. Komolyan, aki azt mondja, hogy a csiga lassú, az még nem látta az angol csigákat. Reggel még sehol semmi, mire hazaérek, felmászik a külső falon egy teljes emeletet a dög, majd bemászik az ablakomon. És mire felfogtam, hogy az mi. Egy barna kicsi összegömbölyödött valami van a falon. Nem pók, nincs lába. Nem bogár, mert nincs semmilyen végtagja. Kicsit ciripelő hangot ad ki. Egyszerűen fogalmam nem volt, hogy mi lehet, amíg el nem kezdett kigömbölyödni, és láttam, hogy egy csiga. Csak nehéz volt feldolgozni az imputot, mert ez nem az, amit a faladon valaha is láttál. De aztán pohárba söpör és kihajít az ablakon, remélem nem halt meg szegény.

Ami hír, hogy már két hete más ruhában üdvözlöm a hotelbe betérő kedves vendégeket. Átigazoltam egy másik hotelhez, ez egy nagy lánc, több mint 3700 hoteljük van világszerte és amerikai a központja. Nem a H betűs nagy lánc, hanem az M. A nevét nem akarom leírni, mert  a két napos bemutatkozós tréning második napján az üzleti titoktartásról elég hosszan esett szó, így még azt sem akarom leírni, hogy mi a neve a cégnek. Egyenruhám még nincs, várok rá, bár eléggé tartok tőle, hogy nem lesz jó rám, nem rólam vettek méretet a konfekcióhoz, szóval már repesve várom a bokacsörgető nadrágot, és a könyököm alá érő blézert. Bár azt mondták, hogy a hosszított fazont kapom, de van egy olyan érzésem, hogy a magas nem az én magasságomat jelenti, szerintem max 175re készülnek.
Na de ne szaladjunk ennyire előre. Emlékeztek, hogy amikor valamikor tavasszal nyígtam itt, hogy még az előző helyen megmondták, hogy mit hogyan kéne csinálni, meg hogy jó vagyok, csak hiányzik valami belőlem stb, stb. Ugye akkor kicsit megsértődtem, de felszívtam magam mint Atomanti,
jobban látható lettem, meg összeszedettebb -látszatra, mert igazából ugyanazt csináltam amit előtte, csak mostmár meggyőződtem róla, hogy bármikor keresztbe tettem két szalmaszálat, a teljes management tudomást szerzett róla, és így  supervisor lettem.

Ám onnan datálódott aktív munkakeresésem is, mert én is azon a véleményen voltam, amin ők, hogy valami hiányzik, de nem csak belőlem, hanem belőlük is. Kemény 5 hónapba telt, mire új melót találtam. Mondjuk hozzáteszem, hogy nem aktívkodtam magam halálra, átlagosan hetente 5-6 helyre küldtem el az önéletrajzomat. Mondjuk nagyjából 50 helyre adtam be összesen. Ebből kaptam mindössze 5 visszahívást, és pár kapásból visszautasító emailt. Jó arány, nem?
Sok mindent tanultam ezalatt a pár hónap alatt, többek közt:
1. Az önéletrajzba tilos képet csatolni, születési időt, családi állapotot, és származást megjelölni, mert itt annyira egyelő mindenki, hogy nem lehet kizáró ok, ha éppen férjnél vagy, terhes, ronda és öreg, akár egyszerre mind. Bár mint már korábban is írtam, maximum az első interjúig jutsz el, ha nem tetszel nekik, úgysem jutsz tovább.
2. Mivel semmit nem tudnak rólad a korábbi munkahelyeiden és iskoláidon kívül, ezért -szerintem legalábbis- az első telefonbeszélgetés szinte megegyezik az első interjúval. Erre akkor jöttem rá, vagyis akkor jutottam erre a következtetésre, amikor kaptam már két telefonhívást és mondták, hogy majd visszahívnak ha továbbjutok. És nem hívtak. Na akkor kezdtem el gondolkodni, hogy jó lenne, ha ezeket az első hívásokat nem a buszon állva, vagy ebéd készítés közben bonyolítanám, hanem szépen felkészülnék, mintha egy interjú lenne. Úgyhogy amikor jött az email, hogy Gabika, híjjál minket vissza, mert egy-két dolgot szeretnénk megbeszélni a jelentkezéseddel kapcsolatban, szépen átgondoltam mindent és akkor hívtam vissza őket, amikor a telefonomat feltöltöttem, és szépen felkészültem. Mert a kis Hr-es kapásból neked szegez olyan kérdéseket, hogy miért akarsz eljönni a cégtől, hogyha most léptettek elő (mert egy büdös banda, aki rohad a managementtől lefelé), miért szeretnék ehhez a céghez kerülni (mert már az óvodában is ezt a hotelt rajzoltam és színeztem, és kész vagyok csatába menni érte) és amúgy meg gyorsan hadarjam már el mik az rövid-, közép-és hosszú távú céljaim.  (munka-család-munka).
Gondolom az egyértelmű, hogy a zárójelest azt nem mondtam. Miután elcsesztem egy-kettőt, már tudtam, hogy mit kell mondanom. És ami a legmókásabb, hogy mindig beigazolódik, amiben én hiszek, hogy amikor megérkezik a te helyed, akkor szinte erőfeszítés nélkül menni fog. de erről később.

Összesen 3 cégnél voltam személyes interjún és egynél telefonos interjún. Az első egy hotel volt, oda supervisornak adtam be a jelentkezésemet, és akkor még recepciós voltam az előző cégnél. Amit itt tanultam, az az volt, hogy nem szabad a kedves és barátkozó énedet hangsúlyozni, hogyha főnöknek mész. Mert a nagyfőnök olyan kisfőnököt akar, aki rendet tart. Lehetsz kedves, de nem kell hangsúlyozni, mert azt hiszik rólad, hogy nem vagy elég kemény. Ami igaz is volt akkor. De azóta rájöttem, hogy lehetsz aranyos, de csak mértékkel, mindig tisztelettel és szépen kell beszélni a másikkal, de nem szabad nagyon pajtizni, mert nem vesznek komolyan.
Közben regisztráltam egy ügynökségnél is, ők irodai recepciós pozícióra küldtek embereket, nekem is összejött egy interjú. Ez egy óriási munkajogi cég volt, öt épülettel Londonban, és ide kerestek recepcióst. A munka abból állt volna, hogy bejelentek embereket, felveszem a telefont, és meeting szobákat foglalok le a rendszerben. Baromi izgalmas, nem? Kérdeztem is az ügynököt, hogy szerinte ez a nekem való munka-e de -mivel gondolom jutalékot kap- mondta persze. Jól felkészültem, kaptam egy hosszú emailt a lehetséges kérdésekről a lehető legjobb adható válaszokkal, plusz fel kellett készülnöm a cégből, hogy mit csinál, kik a vezetők, stb.. Szépen felkészültem, elmentem az interjúra. Csak azért próbáltam meg, mert nagyon sokat fizetnek, több ezer fonttal többet mint a jelenlegi helyemen, meg mindenféle juttatást adnak. De amikor láttam azt a sok öltönyös robotot, meg a fém-üveg épületeket, már akkor éreztem, hogy ez nem az én világom lesz. Az interjú jó volt, sok hülye kérdéssel, a legjobb az volt, amikor az interjúztató német hölgy megkérdezte, hogy mivel motiválnám magam a helyen, amikor épp csöndes időszak van. Hát erre nyomtam valami marketing dumát arról, hogy ez az egész egy kihívás számomra, így amikor csöndes is, biztos találok valami új dolgot amit tanulhatok, vagy valami ilyesmi... Most komolyan mit várt, azt sem tudom, hogy mivel motiválnám magam amikor nem csöndes. Vajon el tudom e mondani a telefonon, hogy Mr Brown megérkezett? Vagy meg tudom e kínálni őket egy pohár vízzel? Vagy le tudok e foglalni egy szobát a rendszerben?? És ami a legjobb volt, hogy 3 körös interjút terveztek. Képzelem mi lehet amikor igazgatót keresnek. Valószínű 15 kör. Végül nem jutottam túl az első körön sem, de mondtam is az ügynökségnek, hogy ne aggódjon nem zuhanok meg, a pénzen kívül semmi nem motivált.
Ekkor volt az, hogy feladtam a keresést, úgy voltam vele, hogy én a hotelemből megyek nyugdíjba, nem akar összejönni. És akkor másnap felhívtak a jelenlegi helyemről, ahova már el is felejtettem, hogy jelentkeztem. Épp hazaértünk vásárlásból, amikor csörög a telefonom, én lazán felveszem, majd HR-es néne, hogy mégis honnan telefonálé és van-e pár percem beszélni a jelnetkezésemről. Ajjaj. Egyik kezemen még a tescos szatyor a fél lábamon a cipő, meg pipilni is kell és amúgymeg gyorsan visszaemlékezni, hogy mégis milyen pozícióra adtam be a jelentkezésemet és mikor. De persze mondtam, hogy van, és felkészületlenül olyan összefüggő, kerek és lelkes beszédet mondtam arról, hogy mindig is ennél a cégnél akartam dolgozni, mert a jó hírneve, meg a lehetőség, meg hogy mennyi mindent tanulhatok, de mivel tapasztalt vagyok, azt a cégnél is tudom kamatoztatni, hogy be is hívtak interjúra. És nem veszett kárba a sok tanulás a korábbi interjúra, mert fel tudtam használni itt is. Szóval lehet igaz, hogy meg kell tenni mindent a siker érdekében, amiről úgy gondolod, hogy megteheted, és amikor eljön a te helyed, akkor simán bekerülsz.
Szóval bekerültem és nagyon örülök.
Viszont sajnos innen nem lesznek szaftos vendég sztorik, ezek rendesen viselkednek. Vagy majd meglátjuk.

117.

Na ezt a Mallorcás bejegyzést már addig húztam, hogy lassan a következő nyaralásra is mehetek.
Íme lássatok még néhány képet a hajókirándulásról.

(Az élet szép = most főztem és ettem meg rögtön zöldborsó főzeléket tojással és virslivel. Annyira megkívántam, amíg a közértben ténferegtem, hogy vegyek valamit enni, hogy végül zsenge zöldborsó lett, tényleg zsenge volt, mert azt hazudták, hogy a leszedés után 2.5 órával már mélyhűtötték. Nem is értem, hogy hogy van ez, amikor annyira rádjön, hogy valamit ennél, hogy teljesen megvadulsz és képes vagy este nekiállni főzni ja és nem vagy terhes. Hagytam Stellának is, bár nem tudom, hogy hogyan viszonyul a főzelékekhez, mert ha gyerekkorodban nem szoktál hozzá, akkor tulajdonképpen egy adag tejes lében úszkáló főtt borsót látsz, amihez tojást és virslit eszel. Ez olyan, mint a lengyelek céklalevese, igen nehezen lehet megbarátkozni a piros lével.)

Szóval mielőtt elkanyarodtam a témától ott tartottam, hogy hajókirándulás, ami mindössze két óra volt, egy nagyon mókás kapitánnyal, meg a szedett-vedett embereivel. Mialatt repesztettünk a habok között a fedélzet zengett a gondosan válogatott néhány évvel ezelőtti slágerektől, pontosabban 5 darabtól és azt tekerték oda-vissza. Olyan vidéki diszkó hangulat volt. Lehetett kicsit úszkálni is, amikor kikötött a hajó az egyik szikla közelében. Pontosabban ledobták a vasmacskát.

(Az élet szép 2 = emlékeztek a kockapiskótára az óvodából? Amit kakaóöntettel adtak? És amit meg nem ennél már, mert kinek kell száraz süti híg ízetlen fekete lével, de akkor imádtam. Na mert az van, hogy a főétel után megkívántam egy kis csokit is, mondjuk ez nem meglepő, a csokit a csoki után is meg bírom enni, és még szerencse, hogy ismerem magamat, így bedobtam a kosaramba mikróban felmelegítendő csokis piskótát csokiöntettel. Ezt tulajdonképpen a lusták édessége, egy dobozban van egy darab piskóta kis krémmel, amit ha felmelegítesz, akkor piskóta lesz meleg híg krémmel. Szóval épp ezt eszem most, tiszta retró vacsora).

Nos ott tartottam, hogy hajó kiköt, lehet úszkálni. A négy napban ez volt az egyetlen, amikor hűvös volt, volt aki pulóverben és hosszú nadrágban jött. De én akartam úszkálni, szóval én, meg egy apuka mentünk csak be a vízbe. Én a kis úszóbajnok felvettem a szemüvegem, és alámerültem.
Aztán sokkot kaptam.

Nyeltem jó fél liter vizet egy sóhajra.

Bepánikolva kapaszkodtam a hajókötélbe és próbáltam összeszedni magam.

Na mert az volt, hogy én tudok, és szeretek is úszni, meg szabályosan levegőt venni, meg nem félek a vízben, meg ilyenek, de rájöttem, hogy túlságosan megszoktam a medencét, aminek látod az alját, szép barátságos kék meg fehér csempéket lehet számolgatni miközben úszol. Itt meg lemerültem, és a nagy büdös mélység. Annyira kicsinek, és kiszolgáltatottnak éreztem magam, meg nem tudod mi van ott lent, meg mi van ha jön egy cápa, hogy konkrétan pánikrohamot kaptam, és elfelejtettem hogy kell úszni, és mikor kell levegőt venni, ezért volt, hogy nyeltem egy jó adag sós vizet (mmm..) és minden végtagom lemerevedett. Aztán mondtam magamnak, hogy ne szarozz már, tudsz úszni, ez is csak víz, csak nagyobb, meg sósabb, meg nem látod az alját. De alig vártam, hogy visszamásszak a hajóra. Aztán próbálkoztam még másnap, de valahogy furán érzem magam természetes vízben, akkor is ha mellig ért és csak úszkáltam, láttam a homokos alját, ahogy betettem a fejem, jött az a rossz érzés, meg szívdobogás, hogy ki akarok menni, most azonnal. Lehet több időt kellett volna ott töltenem, és megszoknám.

Összességében szép sziget, csak túl sok a német turista, tényleg megvan ez a Balaton érzés. És kicsit bosszantó volt mindenhol a német elnevezéseket látni. Wurslit lehetett venni, meg a Bild magazint, meg már nem is spanyolul volt kiírva, hogy mi kapható a standokon meg a szuvenír bódékban, hanem németül. De a legjobb volt, és a pont az i-re, a három bajor kertésznadrágba öltözött jódlizó fiú, akik a tűző napon kerülgették a napon sütkérezőket, hogy megpróbálják rávenni őket hogy az általuk népszerűsített klubba menjenek mulatni az este.

Szóval ennyi a híres-neves Mallorcáról, jelentem, a fekete disznóm a kutyáink hasában végezte, és ha jól értesültem, vérre mentek érte. Én mondtam, hogy nagyon disznó :)

A következő alkalommal arról fogok írni, hogy átnyergeltem egy másik szállodába, és hogy milyen is interjúzni Londonban.
Pussz

116,

Szóval még mindig Palmában evett a fene, csak a legutóbbi bejegyzésnél hajnal 3kor feladtam az írást.

A második templom után megnéztem még egy múzeumot, ami nem volt tervben, de pont szembefutottam vele, ingyenes is volt, így benéztem, hogy olyan nagyon kulturáltnak érezzem magam. A legjobb rész a toalett volt, mert már nagyon kellett pipikélni. Ez egy olyan kortárs múzeum volt, ahol mindenféle pacák voltak a falon, meg bicikli kerék lefestve ráragasztva egy vászonra néhány látszólag logikátlanul elrendezett fadarabbal, majd mikor elolvasod a leírást hogy rájöjj ez mi akar lenni, akkor az van aláírva, hogy 'daytime celebration' amit nem is tudom hogyan lehet fordítani, hogy értelme is legyen, valami 'nappali ünneplés' vagy valami ilyesmi. A Múzeum a Museu d'Art Espanyol Contemporani névre hallgatott, és Picasso, Miró és Dali képek is voltak. Néhány ínyencfalatot azért lefényképeztem:

Ez fogadott a bejáratnál, barátságos üdvözlet, kár, hogy nem igazi fejek voltak..

Most komolyan, ez mi.. 

   

Ez tetszett

 Ez elég jó volt, fából készült szobor, és mindenféle miszlikekből volt összerakva.

Szóval miután lehűltem a légkondiban, eldöntöttem, hogy mostmár nézzük meg mit lehet itt enni, szóval felcsaptam a mindentudó Mallorca lexikonomat, hogy akkor most átnyergelnék az eszünk-iszunk részlegre, elég volt az épületekből. Nos itt többek közt a palettán volt egy halpiac, pékség, csokibolt, ínyenc bolt, és egy étterem. 

Íme a halpiac, Mercat D'Olivar, amely 1941 óta látja el friss hallal az egész szigetet, és fő beszállítója az éttermeknek. Hát én, a nagy halimádó vidáman besétáltam, majd megcsapott az az orrfacsaró okádék tömény halszag, úgyhogy már fordultam is ki, mielőtt kirakom a sütikét a placcra. Mondjuk nem tudom milyen szagot vártam egy halpiacon, csak arra nem számítottam, hogy ez ennyire tömény lesz. (szóval elnézést a halat szerető kedves tábortól).

Ezután eljöttem ebbe a pékségbe, ami inkább kávézó, de itt lehet venni a könyv szerint a legtutibb 'ensaimada-t' ami egy habkönnyű csavart sütike, és reggelire eszik. Ilyet nem ettem, pedig akartam, csak a reggeli a szállodában volt, ott nem adtak, utána meg a fene akart vattasütit enni vacsorára. Szóval majd legközelebb. A hely neve Forn es Teatre és 1745 óta sodorja ezt a sütit:

És itt van a csokibolt, amire egy órát kellett várnom, hogy kinyisson, mert szisztáztak mikor odaértem. Itt akartam venni étcsokit meg turrón-t, ami tradicionális mallorcai mandulanugát, de nem nézett ki túl jól, így vettem csinosan kinéző csokikát, és tényleg finom volt. Na de amíg arra vártam, hogy a hely kinyisson, megnéztem, hogy mégis mi van a közelben, amit meg lehet nézni, így nekiindultam.

Rábukkantam erre a sétányra, amely Passage de Born névre hallgat. Kávézókkal és kiülős helyeknek as otthont, a helyiek szeretik itt indítani vagy épp befejzni az estét. Két kő szfinx van az elején, közben meg szép levelek, meg szökőkút. Hangulatos volt, és a sok fa miatt az egész kellemesen hűvös, de még pont nem hideg volt.

Aztán közben kinyitott a boltocska, ahol mindenféle finomság volt:

Ezután gondoltam, már olyan 5, fél 6 felé, hogy lassan jó lenne enni is valamit, olyan estebéd félét, mert Spanyolország lévén, itt este 9kor esznek, szóval pont olyan köztes időben voltam, hogy még semmi nem nyitott ki, viszont sütit sem akartam már többet enni. Erre akkor jöttem rá, amikor két étteremre is ki volt írva, hogy 7kor nyit. Szóval muszáj volt még bóklásznom, közben találtam egy harmadik éttermet, ami érdekes volt, főleg a főszakács úr miatt, aki Marc Fosh névre hallgatott. Hát hogy lehet valakinek Fos a neve?? Wáháháhá.. Csak egyszer menne Magyarországra két hétig témát adna a Fábrynak. Eligazítást kaptam egy bácsitól, egy boltban, aki arról volt érdekes, hogy lazán bent dohányzott. Olyan gyerekkori trafik érzésem volt. Cigiző eladó, kaparós sorsjegy-üdítő-cigi-sör-buszjegy árukészlettel. Egy könyvben szereplő helyhez akartam útbaigazítást kérni, de az bezárt, mindenesetre a bácsi egy időutazás volt.

A bóklászás közben bementem még a Gourmet boltba, ahol mindenféle szem-szájnak ingere finomság volt, csak mivel kézipoggyásszal mentem, ezért nem tudtam bort meg mindenféle folyadékokat venni. Lehetett kóstolót is kérni a kajákból. Én akartam valami szalámit venni, ezért megkóstoltam az egyedülálló csak Mallorcán élő fekete disznóból (ne kérdezd miért fekete) készült kolbászt. A boltban ízlett. De tényleg. De itthon valahogy olyan nagyon disznó íze van, olyan mint a kecsketej, azt meg azért utálom, mert nagyon kecskeszőr szag-íze van. Na ennek olyan disznószőrszagíze. Már két hete figyel a hűtőmben, és nem akarom kidobni, mert mégiscsak feketedisznó, meg unikum, meg izé, de a házi húsevőcsigáknak ( a csigák a kertünkben mindent megesznek, tejet, húst, bacont, sütőpapírt, tiszta horror) nem rakom ki, mert még megmutálódnak. Szóval ha valaki szeretné, akkor szóljon, a húgocskám 4-én jön ki hozzám, hazaküldöm vele, aztán tőle át lehet venni. Lehet ám finom, csak én vagyok finnyás. Végülis elég sokat eladnak belőle, és nem is olyan nagyon olcsó. A hely Son Vivot névre hallgat, és a lehet bent fényképeket csinálni, csak kérd meg őket szépen.

Ezután és még egy kávé után a Plasa D'Espanya-n, betértem az étterembe, ami Lo Di Vino névre hallgat és inkább borbár, meg könyvtár, de mindenféle tapas-t ehetsz ami mint megtudtam kis porciók a különféle ételekből. Én ettem húsgombit, meg sonkát, gombát, meg valami szószban husit kenyérrel és végre jófajta vörösborral leöblögetve. Amin majdnem besírtam, hogy minden olyan igazi volt ott. A szék valódit bőrből volt, a bőr volt kifeszítve, azon ültél, minden fa meg kő, meg bőr, sehol egy műanyag.

Nos ezzel zárult a Palma kirándulásom, másnap hajókázni mentem, majd az is egy külön fejezet lesz.

És utóirat, hogy még mindig, ha rákattintasz a képekre nagyban is meg tudod nézni őket.