Elnézést a késésért, de eléggé magam alatt voltam/vagyok mióta visszajöttem. Nem sikerült még visszailleszkednem. Az első két nap folyamatos szívdobogásom volt, aztán csak letargiás voltam. De ma aludtam laza 10 órát, szóval talán valamivel jobb lesz. És a legjobb, hogy nem tudom mi a bajom, csak nem találom a helyem, azt érzem, hogy a puzzle nem minden eleme van a helyén, de nem tudom, hogy mi hiányzik. Az is nehéz, hogy a tábor alatt nem dohányoztam, és azóta sem amióta visszajöttem. És lehet az hiányzik, de ha rágondolok a cigire, akkor fúj, nem kell, de valahol meg igen. Na hát eddig sem voltam teljesen komplett, de úgy látom a táborozgatásom rátett egy lapáttal. Viszont lesoványodtam (éheztem!!!), kevesebb a pattanásom, hajam szemem csillog, körmöm erős, szóval ez olyan rehab volt, mindezt szinte ingyen (adományozás alapon megy a tábor, amikor végzel, akkor adhatsz pénzt ha szeretnél. Én adtam.), szóval nézzük inkább a jó oldalát a dolgoknak. Az ország nyugati felén egy kis falucska tetején, magyarán a nagy büdi semmi kellős közepén voltunk, egy elkerített táborban. Faházakban voltunk kettesével elszállásolva, a fűtést be is tudtam kapcsolni úgy a negyedik napra, addig meg éjszakánként ráfagyott a nyál az arcomra. Az elmond valamit a benti hőmérsékletről, hogy hiába volt fűtés, véletlenül nálam maradt egy alma, ami még a tábor végén is friss volt, nem kezdett el barnulni. Szóval olyan kellemes pince hőmérséklet.
A táborban a férfiak és a nők külön voltak teljesen, egyedül az utolsó napon lehetett vegyülni, meg a csoportos meditáció egyszerre volt egy teremben, csak szét voltunk ültetve. Ezért úgy érdemes a tábort elképzelni, hogy húzol egy szép egyenes vonalat középre és attól balra a női szekció, jobbra meg a férfi szekció volt, tükörképei egymásnak. Az egyenes elején volt az ebédlő, ami egy épület volt, középen egy elhúzható fallal, a végén pedig a meditációs hall, ahol nem volt köztünk fal, de mivel ott csukott szemmel kellett ülni, nem nagyon volt lehetőség megsasolni a felhozatalt, bár azért sikerült, de többnyire szakállas, kócos, borostás öregek voltak, akik úgy gondolták a dhamma ösvényére így is rá lehet lépni.
Az egész egy nagy kert volt, sok faházzal, meg sétálgatós területtel: (ha rákattintasz a képekre nagyok lesznek)
Meditációs terem oldalról
Volt kijelölt sétáló terület, a képeket az utolsó nap készítettem, ezért havas mindenhol a táj, de amúgy szép zöldellő rét és egy kis erdő csatlakozott a területhez. Mondjuk az erdő inkább egy kis ösvény néhány fával, kettő perc alatt végigsétálhattál rajta, szóval ne egy dzsungelt képzelj el.
A sétáló terület eleje, kis táblácskákkal jelölték, hogy meddig mehetsz el, hol van a táborhatár.
A napunkat egy szigorú napirend határozta meg, ami reggel 4-től este 9ig beosztott minden percet. Amikor váltás volt egy-egy pont között, azt mindig egy gong jelezte (szegény gongnak annyi szép és cifra nevet adtam a 10 nap alatt, hogy az talán kitenne egy önálló bejegyzést..) Reggel négykor volt az ébresztő, és 4.30 tól 6. 30-ig meditáció önállóan, ezt tehetted a szobádban vagy a meditációs hallban. Ezt én lazán átaludtam az esetek többségében, ha esetleg fel is keltem, akkor meg visszaaludtam 2 perc múlva, gondoltam ha 8 órát meditálok naponta és nem 10et, az is ugyanolyan jó lesz. Szóval általában aludtam a reggeliig, ami 6.30tól volt, eszegettem, én általában akkor fürödtem, meg sétálgattam 8ig.
8tól 9ig volt az első csoportos meditáció, amin kötelező volt résztvenni.
na folyt köv, mennem kell dolgozni...
Nos ott tartottam, hogy csoportos meditáció. Ebből 3 volt naponta, meg egy rövidebb mint elalvás előtti program, akkor kaptuk az új instrukciókat a következő napra. Ezek mindig Goenka bácsi egy énekével kezdődtek (itt először majdnem felröhögtem, mert bácsi unplugged énekelt olyan siratóasszony és kocsmaének közti stílusban áriázott, szóval mikor először meghallottam a 0. nap estéjén, majdnem a világból kifutottam, hogy akkor most komolyan ezt kell hallgatni majd, és ez most komoly-e..) Utána mondott pár szóban instrukciókat, hogy éppen mit csinálj, majd kuss 1 órán keresztül, magadban szépen csináltad amit kellett és 1 óra múlva megint rázendített, az volt a vége. Jók voltak ezek az egy órák, főleg, hogy a negyedik naptól nem szabadott megmozdulni sem, szóval mint egy kőszobor megmerevedtél, majd egy óra múlva kiengedtél. Fájt, igen. Erről később.
9től 11 ig magadban meditáltál, vagy a teremben, meg általában a tanítók ilyenkor szólították magukhoz a kis nebulókat, hogy a fejlődésről kérdezzenek. Ugyanazt a kérdést feltéve mindenkinek. Aztán ebéd, ami számomra a nap fénypontja volt, egyrészt mert azt jelentette, hogy vége a nap felének, azaz mindjárt este van, másrészt végre ehettem. Vega étrend volt, de nagyon finom és változatos, jobb napokon még sütike is volt, a napi gondolataim egy része az körül forgott, hogy vajon lesz e sütike délben, vagy nem. :) Ettem szépen, majd ha szép idő volt sétálgattam, kiültem a napra, vagy ledöltem emésztgetni egy kicsit. Olyankor mindig gondolkodtam, hogy Gabó, hát mi a rák bajod van, mikor volt utoljára, hogy eléd tették a kaját, ami jó volt, és utána ledőlhettél délutáni pihire?! Aztán megint magadban meditáltál, ezt is szerettem, mert ezt egy kiterjesztett csendespihenőnek fogtam fel, vagy meditáltam vagy nem, bár az esetek többségében igen, mert már annyira nem tudtam mást csinálni, hogy inkább meditáltam. Aztán 2.30tól megint a csoportos ülés egy órán kersztül, aztán 5ig önálló meditáció -itt is néhányszor inkább sétálgattam a friss levegőn- majd 5-től 6ig tea idő, ami teát és 2 szem gyümölcsöt jelentett. Pontosabban csak a negyedik naptól lehetett kettőt enni, előtte nem volt szabály, és harmadik nap este szólt az egyik börtönőr (ok csak segítő) hogy holnaptól csak kettőt egyek. Én mondtam jó, de gondolom amit gondoltam kiülhetett az arcomra, mert aztán odajött, de ha szükségem van többre, akkor szóljak. Hát persze te hülye nézzél már rám mekkora vagyok, szerinted jóllakok két almával?? Meg aztán volt olyan egyszer, hogy nagyon, de nagyon éhes voltam, azt hittem szó szerint kilyukad a hasam, és ülve is szédültem, de gondoltam rohadjak meg ha kérek enni. :) Aztán 6tól 7 ig még egy ültetés, majd jött a másik kedvenc részem, Goenka bácsi esti meséi, ami egy kb 1 órás előadás volt a módszer hátteréről, gyakorlati tanácsokkal. Én ezt magyarul hallgattam, mert sok nyelvre le van nekik fordítva az anyag, és megkérdezték az első nap, hogy akarom e magyarul hallgatni, én meg akartam. Bár az utolsó nap már nem kértem, emberünk nagyon egyszer angolt beszélt, lassan, érthető volt, de nem volt baj, hogy előtte magyarul ment. Aztán még 45 perc ültetés, majd 9kor csicsi.
A módszert és a bennem lezajló lelki folyamatokat tekintve, az első 3 nap egy felkészítő rész a vipassnára, majd a többi maga a módszer gyakorlása, a 10. nap pedig a visszatérés az életbe, akkor lehetett már egymással beszélni.
0. nap: szerencse, hogy messze volt a hely, mert mire odaértem, már elpárolgott az ellenkezésem, előtte nem annyira akartam ezt az egész dolgot már annyira. De úgy voltam vele, már beharangoztam, hogy fasza gyerek vagyok, egy Xéna, egy dzsungel harcos, szóval nehogymá nemenjek. Pár átszállással meg is érkeztem Gloucesterbe, ahonnan a tábor busza szállított minket. Én durcás agresszív fejjel vártam a buszra, méregettem a többieket, néhány mindig mosolygó, drogos hippi, pár túrabakancsos szikkadt desszantos, egy-két trendigyerek, meg néhány olyan én fajta, mégis mi a lófüttyöt keresek én itt fejjel várakozó volt ott. Kiszúrtam egy lányt, hogy na ő rohadt idegesítő, egy régi kolléganőmre emlékeztetett, nevezzük csak Marcsinak a hecc kedvéért. (szerintetek ki lett a szobatársam a lehetséges 52 nőből?? :) Igen, ő) Szóval busz elszállított laza 45 perc alatt a helyre, sorbanállás, regisztráció, még egyszer aláírtad, hogy maradsz 10 napig, majd elfoglaltad a szobádat, még felszolgáltak egy vacsorát, majd kezdődött az első meditáció, és egyben az nemes csend kezdete. A vacsi alatt odamentem ahhoz a nőhöz, akit a vonaton néztem, hogy na ő szimpi, hogy beszélgessünk, mert előtte véletlen 3 angol nőhöz kerültem, (a karótnyelt kifinomult fajta--és akkor még egyáltalán nem voltam nyitott, sőt az egyik ősz hajú és terhes volt és leendő fiát Napocskának vagy Áprilisnak akarta hívni.. Na gondoltam, ha te ilyen gyökér vagy tábor nélkül, akkor rajtad talán tényleg segíteni fog..igen akkor még nem voltam kedves) Szóval a szimpi nő ausztrál volt, nekem ösztönös vonzódásom van hozzájuk, olyan közvetlenek, kedvesek, és basszus Ausztráliában születtek, elbeszélgettünk, de annyira nem tudtunk kibontakozni. Mindenesetre azt megtudtam Melindának hívják, és a tudtán kívül ő volt az oka, hogy maradtam végig a táborban, mert meséltem neki egy ismerősről, aki lelépett, és akkor azt mondta milyen kár, mert akkor ő mindig arra fog emlékezni, hogy amikor a valódi önmagával kellett volna találkozni, akkor inkább elfutott, megfutamodott. Na és amikor haza akartam menni, akkor ez csengett a fülemben, és arra gondoltam, hogy én tökös lány vagyok, nem az a feladós fajta, így maradtam.
1-2-3. nap: a módszer tekintetében ekkor még csak az orrlyukadra kellett az agyadat összpontosítani, és érezni az ott beáramló és kiáramló levegőt. Napi 10 órában. Remekül szórakoztam, főleg mivel az agyad nem szokta meg, hogy sokáig fókuszáljon, így nagyjából ezek úgy néztek ki, hogy kb 2 másodpercig összpontosítottam rá, majd eszembe jutott valami és elkalandoztam, majd rájöttem, hogy elkalandoztam megint, ettől ideges lettem, de a bácsi mondta a magnóban, hogy ne legyél ideges, ez természetes, de ettől csak idegesebb lettem. Remek párbeszédeket folytattam a tudatommal, akit elneveztem Pumuklinak, mert olyan volt, mindig valami mást akart, máson gondolkodott mint amit éppen kellett volna csinálnia. És volt a Józaneszem, akinek vissza kellett rángatnia, és ez rohadt idegesítő volt. Egy egy ilyen ülés nagyjából így nézett ki:
Józanész: - ok légzést figyelünk.
Pumukli: -rendben.
2 másodperc múlva:
Pumukli: de érdekes, hogy soha ekkora figyelmet nem fordítottam az orrlyukaimra.. egész megnyugtató ez a meditálás.. majd otthon is kéne, sokkal fókuszáltabbnak érzem magam.. uhh éhes vagyok, mikor lesz ebéd.. de miért vagyok éhes, ha csak ülök egész nap.. jaj korgott a hasam.. nem baj, legalább lefogynak a macilábaim.. remélem a mellem nem tűnik el azért.. milyen érdekes, hogy mindig a mellünkből fogyunk először..
Józanész: - Gabó.. orrlyuk.
Pumukli: - ja a francba elfelejtettem, ok, belégzés, kilégzés..
2 másodperc múlva:
Pumukli: mi ez a büdös.. valaki pukizott.. fúj, így nem lehet légzést figyelni.. remélem elszáll a szag mindjárt.. bár nem csodálom ennyi zöldséges kaja után.. legalább most látom, hogy más is felfújódik.. nem is értem, akik a zöldségdiéta mellett döntenek, hogyan tudnak közössében élni..
Józanész: - Gabó... Gyere vissza..
Pumukli: - jaj már megint.. ez rohadt idegesítő.. ok belégzés.. kilégzés..
2 mp:
Pumukli: - kakilni kell.. nem igaz, hogy akkor kell rámjönnie, amikor elkezdődik a csoportos ülés. És egy órán keresztül nem lehet mozogni... Ez olyan Murphy.. de nem kéne negatívnak lenni, az nem tesz jót az új pozitív hozzáállásomnak..
Józanész: Gabóóó...........
Pumukli: jó, de nem érted, hogy KAKILNI KELL? hogy a fenébe koncentráljak így a légzésemre??????
Józanész: ok. hazamegyek, ez az egész egy f.szság.. nem akarok meditálni..
Nos ilyen skizo módon tengettem a napokat.
folyt köv, mert leszáradt a kezem félig már.
Ma életemben először jelentettem beteget a szállodában, kaptam egy jó kis lázat, pedig én sose vagyok lázas. Meg hánytam egész reggel. Szóval tegnap akartam én blogot írni, de nem éreztem túl jól magam. De most elhatároztam, hogy befejezem végre a meditációs bejegyzést.
Nos a lelki részét tekintve az első három napnak, szinte végig sírtam, de ne kérdezzétek, hogy miért. Először még tudtam, de aztán csak spontán módon elkezdtek folyni a könnyeim, mintha egy nem kontrollálható testi folyamat lenne, mint pl a szíved dobogása. Amíg volt okom, addig olyanok miatt bömböltem, hogy miért vagyok ilyen agresszív, mi ez a méreg bennem, én azt hittem egy kedves és nyugodt lány vagyok, erre füstölgő fejjel közlekedek. Aztán eszembe jutott, hogy hová tart az életem, a kortársaim elkezdtek letelepedni, megházasodni, én meg épp csak egy boyfriendet tudok felmutatni, egy kesze-kusza párkapcsolatban, amiből fogalmam sincs mi lesz, szóval ezért is sajnáltam magam egy darabig, aztán, hogy ez még csak az első nap, de én már utálom az egészet, és még hányat kell aludni, aztán mérges voltam a többi meditálóra, főleg azokra, akik már az első naptól átszellemült fejjel közlekedtek, és mozdulatlanul ülték végig az egész ülést, plusz olyan drogos béke honolt az egész fejükön, az a fajta, ami baromira bosszant, és jól megráznád, és megpofoznád. Aztán ezért is sírtam, hogy hogy gondolhatok ilyet, micsoda gonoszság van bennem. Szóval ezután elhatároztam, hogy igyekszem Marcsi szobatársammal szemben táplált alaptalan utálatot legalább közömbösségre fejleszteni. Meg azzal a börtönőrrel szemben is aki leredukálta a gyümölcsfogyasztásomat. Na az is, sose mosolygott, összetett imádkozó kézzel közlekedett, és olyan feje meg haja volt mint egy hegyi manónak, hosszú orral. (jaj már megint egy szemétláda vagyok).
4-5-6. napokon sem történt semmi eget rengető, ha az általános életeddel hasonlítod össze a napokat, a leghangosabb zaj a madárcsicsergés, és egyszer miközben sétáltam, megéreztem, hogy valahol szalonnás rántottát esznek, erre mint egy kutya, amikor szagot fog megmerevedtem, és próbáltam belőni, hogy honnan jöhet az illat. A vega étrenden tartott gyomrom megérezte, hogy mi a jó. Pedig nem hiányzott a hús egyáltalán, amúgy sem vagyok nagy húsevő, szeretem, de nem kell minden nap. A technikát tekintve a 4. naptól indult a teljes mozdulatlanság a csoportos üléseken. Én végül a lovagló ülést választottam, ráültem 4 párnára, mert így a hátam magától egyenes volt, a térdfájás meg elmúlt egy két nap alatt. Bár őszintén ennyi ülés nem volt normális, ezért sem szerettem, én elég aktív vagyok. A meditáció alatt végig kellett menned a teljes testeden, a külső burkon, és mindenhol a megjelenő érzéseket kellett figyelni, és igyekezni csak megfigyelni és nem reagálni rá. A módszer szerint az összes lelki nyavalyánknak megvan a testi lenyomata, pl ha valaki megbánt, rosszat érzel a gyomrodban, elpirulsz ha zavarba jössz, a csomók a hátadban a stressztől, stb.. Szóval ha szépen figyeled ezeket az érzeteket, és nem reagálsz rájuk, akkor a hozzájuk kapcsolódó lelki problémák felszínre jönnek, és elhagyják a testedet. Mindenesetre erősebbnek és összeszedettebbnek, nyugodtabbnak érzetem magam minden meditáció után, szóval gondolom működik a dolog.
A negyedik és ötödik nap volt a csúcs az elmezavarodottságomban. A betartandó szabályok közt van, hogy nem ölhetsz meg senkit és semmit mialatt itt vagy. De egy kis butus póknak pont az ágyam fölé kellett telepednie, ahonnan bármikor leereszkedhet az arcomra, szaladgálhat rajtam amíg alszom. Már korábban észrevettük egymást, de akkor még okos volt és a szoba sarkában tanyázott. Most viszont cselekednem kellett, mert tudtam, nem fogok tudni aludni a tudattal, hogy pókica ott van fent. Szóval fogtam egy szatyrot meg egy zsepit, hogy majd a zsepivel rá söpröm a szatyorra és kiviszem a szobából. De a folyamat közben szegény összenyomódott, mert kissé erősebben fogtam meg a zsepivel. És pont aznap arról szól az esti mese, hogy ha megölsz valakit, akkor a dhamma lesúlyt rád, meg rossz karmát gyűjtesz magadnak, stb.. így azért nem aludtam rendesen, mert azon járt az eszem, hogy vajon milyen büntetést kaphatok. Így másnap bejelentkeztem interjúra a tanárnénihez, és megvallottam neki, hogy megöltem egy pókot, de azt mondta ne aggódjak, ha nem akartam megölni, csak megtörtént, akkor az nem bűn. Amúgy a tanárnénit kedveltem, mert mindig olyan rendezett volt, a középiskolás történelem tanáromra emlékeztetett. Meg ő olyan normálisnak nézett ki -ahhoz képest, hogy az év nagy részében egy kis házikóban él, és egész nap meditál- és olyan kukagyújtogató pillantása volt, olyan mint aki a fókuszált tudatát szemmel robbantgatásra használná. Szóval végre nem egy békés ezomanó. Meg aznap egy ágat is letörtem véletlenül, és akkor is megijedtem, hogy most megöltem a fából egy darabot.. Szóval akkor eldöntöttem, hogy kicsit lazábbra veszem a figurát, mert kezdtem elveszíteni a józaneszem. Az ötödik nap találkoztam a tábor pszichológusával, elég kövér volt, nem beszélt ő sem, és szép vörös szőre volt. Körbejárta a tábort, és ahogy észrevette, hogy valaki ül, felugrott az ölébe, és simogattatta magát, meg dorombolt. De aztán a másik börtönőr rámszólt, hogy a cicával sem létesíthetünk kapcsolatot. Pedig olyan puha és kedves volt, hát gondolom ha nem beszélő, lassan járó és mozgó és simogatásra mindig készen álló emberek veszik körül, az maga a mennyország lehet egy cicának. Bár szegény nem tudom mit evett, nem tudom, hogy szóltak e neki, hogy ez egy vega tábor. Bár lehet patkányokat, amit az első nap, miután bezárták az ajtókat mondták el nekünk, hogy ne ijedjünk meg, de jó nagy patkányok vannak mindenfelé, így mindig győződjünk meg, hogy bezártuk a szobaajtót. A hatodik nap nekiálltam mosni, már unatkoztam, és úgy voltam vele, hogy már csináljak bármit a meditáláson kívül, ha kell a füvet számolom a parkban, de már valami tevékenyet kellett csinálnom. Hát én, a háziasszonyok gyöngye szépen kiteregettem a vizes ruháimat, hogy majd az esti szellő megszárítja. Hát ja, az éjszakai fagy csonttá fagyasztott mindenemet, kopogni lehetett a ruháimmal, így a három 'tepsit' bevittem a fürdőbe kiolvasztani.
Technika szempontjából ugyanúgy az érzéseket kellett figyelni, fejbúbtól lábujjakig, lábujjaktól fejbúbig. Egyszer gyorsan, egyszer lassan. Nekem annyi göcsört van/volt a testemben, hogy nekem nem ment gyorsan, lassan is nehezen, a fejemet, fejbőrömet jól éreztem, még zizegett is, ami kellemes érzés, a végtagjaimat is, de a felsőtest, mell, has szinte semmi, nem éreztem semmit, a hátamon a bal lapockám alatt meg állandóan éles fájdalmat éreztem, mintha hátbaszúrtak volna, a vállaimra meg mintha egy elefánt ült volna rá. Ezért kéne folyamatosan csinálnom, hogy minden rosszat kimeditáljak magamból, de kissé ellustultam az elmúlt pár napban, mindig volt valami.
A 7-8-9-10-11. napon ugyanúgy a flow-t kellett csinálni, váltogatva a gyors és lassú figyelést. Ha már felbontottad a teljes testedet, akkor bemehettél a testedbe, és belül is minden érezned kellett, de ide én nem jutottam el, még a testemet sem bontottam fel. Elvileg akkor bizsergést kell mindenhol érezned, meg akkor érted meg a tapasztalati szintem, hogy az egész tested egy körforgás, milliónyi sejt pusztul el, és keletkezik újra minden másodpercben, és pici apró részecskékből épülünk fel, és ezért érzed, hogy zsizsegsz-bizseregsz. Na egyelőre ez még nem volt meg, majd talán egyszer. Olyan Mátrixos volt az egész, szerintem aki megcsinálta azt a filmet, az biztos hallott erről a technikáról.
Már nagyon vártam a tábor végét, minden nap azt dúdolgattam, hogy hányadik nap van, és még mennyit kell aludni. A hatodik és a nyolcadik napon jött elő erős ingerlékenység, hogy mikor lesz már vége, mostmár akarok egy sört, vagy egy cigit, vagy egy könyvet, vagy egy tévét, vagy a telefonomat, vagy valamit, ami nem ez a sz.r.. Pedig a cigi nem is hiányzott, néha voltak benézéseim, pl ha valaki úgy állt mintha cigizne, rögtön néztem, hogy na ez meg mit csinál, vagy egyszer valaki úgy fogott egy pohár teát, mintha a telefonja lenne. A 10. napon a reggeli meditációt követően lehetett már beszélni, és gondoltam kedves leszek, és én kezdtem el a szobatársamhoz beszélni, aki végülis kedves volt, de nem az én világom. Meg szegény rosszul is lett a nap végére a sok beszédtől. Akkora behatás volt ez az agyadra, hogy teljesen felpörögtem én is, csak beszéltem, beszéltem, leizzadtam, csapongtam, meg nagyon dobogott a szívem. Közben megtaláltam az ausztrál nőt, na vele nagyon jól elbeszélgettem, tiszta bolond volt, meg az a fajta, aki mindenkivel spontán beszélgetésbe képes bonyolódni, akár a postán vagy egy kávézóban sorban állva, és ez nagyon tetszett, mert én nem vagyok ilyen nyitott. Aznap kaptunk már vacsorát is, másnap önkéntes takarítás volt, én tíz szobát takarítottam ki másik két lánnyal. Na ez is egy érdekes dolog volt. A takarításra egy, a hirdetőtáblára kiragasztott papíron lehetett jelentkezni, ahol az első oszlopban a helyszínek voltak felsorolva, a másodikban, hogy az adott helyre hány ember kell, a harmadikba pedig bekörmölted a neved. Láttam, a meditációs teremre még van egy hely, így beírtam a nevemet, gondoltam így lesz lehetőségem belül is készíteni pár képet. Térülök-fordulok, pár óra múlva elsétáltam a papír előtt, és látom valaki alattomos gyökér beírta utólag az én nevem elé a saját nevét, mintha ő lenne a negyedik.. Hát gondoltam, neked aztán felesleges volt táborozni jönnöd, nem lettél jobb ember.. Úgyhogy kihúztam a nevem, és beírtam a szobákhoz. Végül jól is jött ki, mert felnyaláboltam a takiszereket, befutott a két másik lány, én meg spontán átvettem a főtaki szerepét, kiosztottam a feladatokat, pikk-pakk befejeztük, sőt aztán még át is tudtam öltözni a szobánkban. A többiek meg porszívózhatták órákig a termet.
A hazamenetel sem volt egyszerű, a busz nem bírt bejönni értünk, mert akkora hó esett, ami aztán ráfagyott az útra, ezért lekéstem a buszomat Gloucesterből, majd mindkét vonatot is, egyszer mert nem működött a kapu a peronokra, másodszorra már nem tudom, hogy mi volt. Melindával az ausztrállal jöttem majdnem végig haza, szegény majd felrobbant a késés miatt, én nem voltam ideges, szerencsére az ilyen dolgok nem bosszantanak fel, feltéve ha nem a reptérre igyekszem. És ami még extra szerencsém volt, hogy sehol nem kérték a jegyemet. Én neten vettem meg mindent, és hogy a legolcsóbb legyen, csak a meghatározott órai vonaton és buszon utazhattam vele. Hát amikor lekéstem az első buszt, már érdekes volt, hogy hogyan jutok el Paddingtonig, de láss csodát a dhamma vigyáz rád, sehol nem kérték a jegyemet ellenőrzésre. Pedig egyszer elég meleg volt a helyzet, egy négyes ülésben ültünk egy fiatal párral, akik ugyanúgy lekésték a vonatot, és a szigorú kallernéni megvetette velük a másik jegyet 35 fontért.. Gondoltam jaj de fini lesz, készítettem a jegyemet, fogtam a kezemben, de mire végzett a párral pont beértünk egy megállóba, így le kellett szállnia ellenőrizni, mire visszajött meg a mögöttem ülöknél folytatta a jegykezelést.. WTF?? Nem tudom ki intézte el, de köszi utólag is. A másik vonaton meg kaller sem volt.
Nos hát ez a kis szösszenetem a táborról, ami hasznos volt mert:
- tudom, hogy ezt is kibírom,
- türelmesebb lettem
- megtanultam egy meditációs technikát
- újra éreztem valódi éhséget, nem csak unaloméhséget (amikor azért eszel mert kajaidő van, vagy mert unatkozol)
- újra éreztem milyen amikor vársz valamit (úgy vártam tábor végét mint gyerekkoromban a karácsonyt)
Kinek ajánlom:
- kiégetteknek
- akik épp nem tudják mit kezdjenek az életükkel
- akiknek tele a tökük mindennel
- ja és akik meg akarnak tanulni meditálni :)
Összefoglalva így álltam a táborhoz:
UI: én vagyok Wednesday Addams, ha nem lenne egyértelmű.
(bocsánat angolul nem tudó barátaimnak, családtagjaimnak, de nem találtam a szinkronos verziót youtube-on. De talán a vidám hozzáállást a szöveg értése nélkül is lehet érezni. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése