102.

Újra otthon, édes otthon. Édes 12 fokos, esős, szeles London. Már úgyis sok volt a melegből, ki szereti a nyarat 2 napnál tovább, nem igaz? Amúgy én lettem az esőcsináló. Mert természetesen most amíg otthon voltam másfél hétig, nem volt ám jó időnk, egy-két napig, de inkább olyan 15-20 fokos és borús. Ezalatt Londonban 28 fok, ami itt kánikulának számít. Meg amíg Frankfurtban voltunk, akkor is csak 1 napos napunk volt, a többin zuhogott az eső. Mivel egész április ilyen volt Londonban, így igazából időjárás szempontjából otthon éreztem magam, mondtam is a szitáló, lágy esőt már meg sem érzem, arra ernyő sem kell.
Legutóbb a németországi beszámolónál tartottam. Annak ellenére, hogy öt napot töltöttünk csak Gábornál elég sok mindent csináltunk. Például elmentünk bulizni. Az első nap. Ezért Ágival bedobtuk a diszkószunyát, hogy simább arccal vegyüljünk. Gábor át is hívta a kis barátait, főzött nekik tortilla tekercset, meg készített mindenféle színes habos szívószálas koktélokat. Ami tetszett a bulihelyen, hogy mindenki magas volt és szélesvállú. (A nők is. Na jó nem.) de mivel pont melegparty volt, az összes alfahím egymást kergette, ránk sem néztek, pedig az öcsém kitalálta, hogy keres nekem valami csinos német fiút és akkor majd odaköltözök a közelbe. Fura volt, hogy vegyültem az átlagban, és nem az volt, hogy a derekam körül bulizik a nép, én meg mint góliát középen. Azért kissé frusztrált is, megszoktam már, hogy én vagyok a legmagasabb, itt meg nem láttam el a fejek felett.
Az is jó volt, hogy Frankfurt kicsi, így könnyen bejárható, és valahogy minden egyes szöglete Magyarország különböző részeire emlékeztetett, a Majna partján olyan volt sörözni, mint a Balatonon. Römer-ben, ami az öreg városrész olyan volt sétálni a mint a Váci utcában. De leginkább az volt a jó, hogy együtt fetrengtünk a kanapén és néztünk valami sorozatot. Sokszor nem is kell beszélgetni, csak olyan dolgot csinálni, amit korábban is csináltatok együtt, és az ugyanazt az 'együtt' érzést adja mint korábban. Otthon a húgommal ( a másikkal) és az öcsémmel ( a másikkal ) is ezt csináltam. Nem voltak mélyenszántó beszélgetéseink, de nme is hiányzott. Együtt néztünk filmet inkább. Meg mentünk el együtt az esőben micro popcornt venni az éjjel nappaliba, mert anélkül nem film a film. Meg mentünk el együtt biciklizni. Remélem azért mi mind megmaradunk majd ilyen jó testvéreknek, azért az biztos ritka, hogy ennyi testvérből mi mindannyian szeretjük egymást, persze mindenki valaki máshoz áll közelebb az életkori különbségek miatt. Én úgy képzelem, hogy én leszek a Keresztanya, aki majd néha összerántja a világ minden táján élő húgait és öccseit. Ez már most izgi. :)

nos hát jártam otthon is, tegnap éjjel vagyis ma hajnalban értem haza. Reptér otthon. A Liszt Ferihegy, ahogy apukám emlegeti. Emlékeztek hány és hány bejegyzésen keresztül taglaltam, hogy itt Londonban (és gondolom mindenhol a Brit szigeten) az emberek informálásának szintjét a lehető leghülyébb egyedhez igazítják, így bizonyosodva meg arról, hogy 20as IQ-val is megérted mi a szitu. Nos a Liszt Ferihegyen úgy gondolják, te egy magasan edukált, jó probléma megoldó képességgel rendelkező, nyomás alatt is jól teljesítő csapatmunkás vagy. A gépen 21.30kor indult, így amikor negyed 8kor már az összes ugyanabban az időpontban induló gépnél elindult a csomagleadás csak az enyémen nem, elindult az a pici nyomás a gerincemen, hogy biztos a jó oldalon vagyunk e (ja mert persze a jegyemen nem volt rajta, hogy A vagy B terminál, de ez inkább a légitársaság hibája). Én a Stansted reptérre repültem, aminek STN a rövidítése, a táblára London STN is volt kiírva, de egyszercsak a pörgettyű után London LTN (Luton) lett belőle. Na itt akadt fenn a szemem, hogy ok, hogy csak pár órát aludtam, és aznap hajnal fél 5kor az éjféli behabzsolt hortobágyi húsos palacsintát hánytam sugárban a muskátli panzió vécéjébe, így az eszem nem vágott mint a borotva. (mert ez a Móni barátném esküvőjén volt, ahol a számtalan elfogyasztott barack pálinka és tequila koktél után nem kellett volna megennem azt a két palacsintát, meg életemben először megkóstolni a pacalt -mert az annyira finom, azt állítják egyesek, de én nem akartam állatgyomrot enni, de részegen és fáradtan tulajdonképpen udvariatlan lett volna azt a remegő darabkás gusztustalan izét visszautasítani, így belekóstoltam.. Hát nem kellett volna- Szóval miután megint kissé elkanyarodtam a lényegtől ott tartottam, hogy nagyon fáradt voltam, így nem is bírtam annyira gondolkodni, így meggyőztem magam, hogy biztosan eddig is London LTN volt kiírva, csak én láttam keresztbe. Úgyhogy odamentem az egyik dolgozóhoz, hogy segítsen már mi van. Kérdeztem, hogy hol kell a ryanair gépekre csomagot leadni. (ez volt a kérdésem, amire a válasz:)
- erre kell jönni (emberünk a kézipoggyász ellenőrzésen volt ahova a feladandó poggyász leadása UTÁN mész)
- de még le kell adnom a poggyászom
- hát akkor tessék leadni
.. nyugodt vagyok, nem tépem meg..
- igen, én is ezt szeretném megtudni, hogy hol kell leadni
- nézze meg a táblán, hogy A vagy B terminál
- megnéztem, de nincs kiírva, és a B terminálon voltam eddig ott nem láttam
- hát ha a B-n nincs, akkor biztos az A-n van..
és közben néz rám olyan 'hát de hülye vagy te, hogy erre nem jöttél rá magadtól' szemekkel. Mert végülis mi miért is írnánk ki egyértelműen, hogy adott gép honnan indul, sokkal egyszerűbb megnézni a terminálokat és kizárásos alapon maradni ott, ahol nincs kiírva, hogy na innen nem megy az a gép.. Szóval átrongyoltunk az A terminálba, de onnan nem is ment Londonba gép. Így vissza a B-be, ahol közben visszajavították STN-re a repteret, megnyitották a kaput, és beállt mindenki elénk a sorba.. de ugye akkor kihívás optimistának és pozitívnak lenni/maradni, amikor ennyi minden történik. Meg amikor leszállsz a 32 fokból a 12-be és arcon csap az eső és szél. Hátadon a 8 kilós kézipoggyász, válladon a 14 és fél kilós sporttáska, és ezzel a nehezékkel 10 perc bolyongás a transzferbuszt keresve. Mert azért néha lik támad az információs hálón Londonban is, mert én egyszerűen nem találtam, hogy hol a busz pályaudvar, ha ki volt írva, akkor pedig úgy tűnik tegnap a 20as IQ-jú állampolgárok szintjét sem ütöttem meg. De végül szerencsésen hazaértem. Azért az a csomag k nehéz volt. Na mindegy, teher alatt nő a pálma.
Itthon Imoláék vártak kajával. Sőt Tomi felvitte a táskámat (a nehezet) az emeletre. Aztán kérdezték, hogy hideg vagy meleg kaját kérek, milyen volt az út, stb.. Na itt néztem gyanúsan és kérdeztem, mit akartok/törtetek el a szobámban/vettetek kölcsön és hagytátok el.. De kissé sértődötten mondták semmit, csak látják nincs mit ennem. Szóval megérte kedvesnek és aranyosnak lennem eddig. :) Utána Imola megcsodálta a műszempillámat (ja mert rakattam fel 3D műszempillákat, nagyon szuper) és humorosan megjegyezte, hogy most már akkora szempilláim vannak mint neki.. Nembaj, nem mindenki születhet óriási szemekkel és szempillákkal. Jó volt kicsit otthon, majdnem mindenkivel találkoztam, akivel szerettem volna. Rengeteget bicikliztem így interakcióba kerültem a kedves bkv dolgozókkal, mint pl buszsofőr aki ledudál az útról (félrehúzódtam, és ránéztem, mert el akartam küldeni a jó édes k anyjába, de nem nézett rám, csak hajtott tovább, vagy troli sofőr, aki nem dudál, csak csörömpölve rááll a hátadra, hogy had izzadjon a tenyered, hogy a köcsög direkt üldöz.. Vagy nyugati pu jegyellenőrzés, millió ellenőr, majd mögöttük rendőr sorfal. Most őszintén, hát hol vagyunk? Valami börtönben? Rakhatnak fel akármilyen országimázs videót akárhova, meg ragaszthatnak új megálló matricákat, hogyha egy külföldi, a rengeteg ügyfél központú ellenőrt túlélve 20 rendőrbe ütközik pár megálló metrózás után.. Gondolom lenne pénz a kapuk felszerelésére, ha nem lopnának annyit. Mert már elég régóta megy ez a szigorú ellenőrzés, szerintem több mint két év alatt ilyen bérletárak mellett össze lehetett volna tenni pár kapura. Na mindegy nem politizálok, nem az én műfajom. De azért volt jó tapasztalatom is. Ha valamit el akarok érni, akkor a széles mosolyt és tágra nyílt érdeklődő és őszinte pillantásomat használom. Mert az volt, hogy nekem az Ecseri úthoz kellett mennem, de ezt csak azután tudtam meg, hogy leszálltam a Nyugatinál. Így odamentem az ellenőrökhöz, hogy megkérdezzem, ha ugyanabba az irányba megyek tovább, akkor használhatom e a régi jegyemet, ha még egy órán belül vagyok. Mondtam, ha gond, akkor szívesen lyukasztok még egyet (szívesen lyukaszt a fene, csak nem akartam megúszósnak látszani), de mondták, hogy hát ilyet nem lehet, de menjek nyugodtan. Persze mivel magyar vagyok és itt nőttem fel tudom jól, hogy azért mert az egyik dolgozó mond valamit és ígér meg, az nem azt jelenti, hogy a másik ugyanazon a véleményen lesz, ezért kérdeztem rá párszor, hogy biztos-e, mert nem akartam, hogy az Ecseri úton meg jól megbüntessenek. Ez is különbség, hogy Londonban ilyen esetben vissza sem kérdeznék, mert még ha nem is azon a véleményen van a másik dolgozó, ha azt mondom, hogy de nekem azt mondták, hogy.. akkor nekem lesz az esetek többségében igazam. Érdekes egy nép vagyunk mi. :)
Móni barátnémat férjhez adtam. Jó buli volt, leszámítva, hogy mint egy kis szökőkút folyamatosan sírdogáltam, olyan megható volt. Mert fura, hogy van a kis barátnéd, akit már 100ezer éve ismersz és annyi mindent csináltatok együtt, aztán ott áll szép ruhában a szép templomban a papbácsi előtt, és azt mondja, hogy a felesége akar lenni a másik dinkának, akit már ugyancsak ezer éve ismersz. Ez a sírdogálás csak a templomban volt rossz, mert mivel tanú voltam tartanom kellett a keresztet amíg az esküt mondja, és nekem pont akkorra kezdett el folyni az orrom, így próbáltam csendben szipogni. Gyönyörű volt a ruha, jó volt a kaja, szóval jó kis esküvő volt. :)